Kosztolányi Dezső: Aranyfonál epub
Katt rá a felnagyításhoz
|
|
Részlet az eKönyvből:
Az utakon s nagy kettős födelű házakon a sápadt holdfény andalog. Kitekintek az éjszakába, s az én lelkem is megtelik hideg, kékes holdfénnyel. Ó, holdfény!...
Belopódzol a lelkem mélyébe, s szelíden felkelted a kemény kérge alá elbújt, megdermedt álmokat, te felfedező, te újra keltő. Oly ártatlannak látszol, s mégis oly kitanult és ravasz vagy, ó, holdfény!...
Költőknek ablakába nézel, s ők felébrednek, és könnyel telik meg a szemük; szerelmesek szemén villansz meg, kik a nyári lombok alatt egy sötét padon csókolódznak, s közelebb bújnak egymáshoz, mert a te fényednél semmit se veszünk észre, te, szerelmesek tolvajlámpása!
Belevilágítasz fáradt szüzek szobájába, és bőkezű pazarsággal ontod ezüst sugaraidat az ő párnáikra, és elveszed tőlük nyugodt leányálmukat, te kerítő!...
Benézel a szobákba, a zenetermekbe, rásütsz a fekete födelű zongorákra, és azok borzongani, zengeni, zsongani kezdenek, mint a napsugár érintésére a Memnon-szobor. Ottan andalogsz a csillogó érchúrokon, melyek a harmóniák harmóniájára süvöltöznek, mert ütemesen verik a bőrrel bevont és különös fakalapácsok. Most csak simogatják, az egész mindenség halkan sír, zokog, egyszerre azonban a játékpörölyök belemarkolnak a mennydörgő acélhálózatba, és tépik, szaggatják háborogva, zokogva. És mindezt te teszed, te zenekeltő, te költő!
Az utakon s nagy kettős födelű házakon a sápadt holdfény andalog. Kitekintek az éjszakába, s az én lelkem is megtelik hideg, kékes holdfénnyel. Ó, holdfény!...
Belopódzol a lelkem mélyébe, s szelíden felkelted a kemény kérge alá elbújt, megdermedt álmokat, te felfedező, te újra keltő. Oly ártatlannak látszol, s mégis oly kitanult és ravasz vagy, ó, holdfény!...
Költőknek ablakába nézel, s ők felébrednek, és könnyel telik meg a szemük; szerelmesek szemén villansz meg, kik a nyári lombok alatt egy sötét padon csókolódznak, s közelebb bújnak egymáshoz, mert a te fényednél semmit se veszünk észre, te, szerelmesek tolvajlámpása!
Belevilágítasz fáradt szüzek szobájába, és bőkezű pazarsággal ontod ezüst sugaraidat az ő párnáikra, és elveszed tőlük nyugodt leányálmukat, te kerítő!...
Benézel a szobákba, a zenetermekbe, rásütsz a fekete födelű zongorákra, és azok borzongani, zengeni, zsongani kezdenek, mint a napsugár érintésére a Memnon-szobor. Ottan andalogsz a csillogó érchúrokon, melyek a harmóniák harmóniájára süvöltöznek, mert ütemesen verik a bőrrel bevont és különös fakalapácsok. Most csak simogatják, az egész mindenség halkan sír, zokog, egyszerre azonban a játékpörölyök belemarkolnak a mennydörgő acélhálózatba, és tépik, szaggatják háborogva, zokogva. És mindezt te teszed, te zenekeltő, te költő!
Hasonló termékek
